Egyre hidegebb van, a járvány tart, és a társas érintkezések tere vészesen beszűkült. Az egyedül lakó egyedülállók most még jobban vágynak valakire, akivel legalább néhány órát megoszthatnak a héten.
Sokan beszélnek a fokozatos elidegenedésről, a kommunikáció kudarcáról, az elmagányosodásról, a virtuális diadaláról az élő felett. De valóban akkora nagy a baj?
Hajlamosak vagyunk az élet minden területén az instant megoldást keresni, a társkeresés sem kivétel. Szeretnénk, ha valaki megoldaná a problémát helyettünk, pedig lelki dolgokban a megoldás nem rajtunk kívül van.
Amikor ismerkedés, randizás közben alaposan kiakadsz valakinek a viselkedésén, ahelyett, hogy csak kinevetnéd magadban, és lazán továbblépnél, valószínű, hogy a másik megnyomott egy érzékeny gombot rajtad.
Épeszű férfinek eszébe nem jut élőben kéretlenül előrántani a szerszámát szemrevételezésre, online mégis gyakran küldenek férfiak a szerszámjukról képet. Angolul ezt a fotót hívja a köznyelv „d!ck pic”-nek. (!=i)
Vészes sebességgel szokunk le a szemtől-szembeni, személyes ismerkedésről. Nem is annyira kényelemből, mint inkább félelemből. Miért olyan nagy baj ez?
Száguldás közben nem tudod megfigyelni a tájat. Ugyanez történik a társkeresésben is, ha a sebességre és a mennyiségre hajtasz.
Ha van rajtad sapka az a baj, ha nincs rajtad, akkor meg az. Tudod, mit? Ez tök rendben van. Olvasd el, miért!