A házasság egy nagyon régi, vallások és politika által támogatott márka. Majd mindenki szeretne egyet. Amikor feltesszük magunknak a kérdést, akarunk-e hagyományos párkapcsolatot, vagy házasságot, hajlamosak vagyunk elfelejteni a statisztikát és az igen vegyes termékértékelő visszajelzéseket.
Ha a házasságot egy eszközként nézzük, ami azt ígéri, hogy működik életünk végéig, akkor azt látjuk, hogy ezt legfeljebb 50%-ban tudja teljesíteni. Vagy igen, vagy nem. Túl nagy a hibaszázalék. (Egy mosógép, ami vagy mos, vagy nem, vagy egy vasaló, ami csak langyos) Ráadásul, amikor nem működik, akkor ronda, nagy káoszt tud hagyni maga után.
Valami nagyon nem oké ezzel a termékkel. De mi?
- A termék nem alkalmas arra, amire használni szeretnénk? - Másra használjuk, mint ami a rendeltetése?
- Vagy nem jól használjuk? (Vajon, vettük a fáradtságot, hogy tanulmányozzuk a használati utasítást, vagy akkor kezdjük el keresni a leírást fiókok mélyén, amikor már tönkretettük az eszközt?)
Véleményem szerint mindkettő igaz. A házasságot eredetileg nem arra találták ki, hogy boldoggá tegyen, hanem vagyonok kezelésére, utódok nevelésére, megélhetéshez elengedhetetlen munkamegosztásra. A szerelemnek eredetileg kevés köze volt a házasságokhoz, és nagyon úgy néz ki, hogy sikerén semmit nem lendített a romantika bevonása.
Azt várjuk el, hogy egy alapvetően másra tervezett, gazdasági stabilizáló eszköz, elfut a szerelmen és közben még boldoggá is tesz.
Mostanra több mint 18 hosszútávú tanulmány megmutatta, hogy a házasság hosszú távon nem teszi boldoggá az embereket. Néhány év után a felek boldogság szintje visszatér oda, ahol a házasság előtt volt. Ha előtte nem voltál rózsás formában, akkor a házasságtól sem leszel jobban néhány év elteltével.
A házasság marketingje igen erős, míg a termék korántsem képes arra, amit a reklámszöveg ígér, és amit mi magunk ígérünk az elején, kezdve a „holtomiglan-holtodiglan” -tól a „jóban-rosszban” -on át odáig, hogy „mindent megteszek, hogy a másikat boldoggá tegyem” ígéretéig.
Bár a házasságot és párkapcsolatot nagyrészt két ember és az ő tetteik alakítják, mégis ez a két ember gyakran azt várja, hogy a házasság, vagy a párkapcsolat, mint intézmény, majd eligazgatja önmagát és közben nem mellesleg, boldoggá is teszi a résztvevőket anélkül, hogy nekik bármi komolyabb dolguk lenne. Ez irreális elvárás, különösen akkor, ha a feleknek korábban már voltak rosszul működő kapcsolataik, mégsem döntöttek a tanulás, fejlődés mellett, hanem ismét a párkapcsolati formától várják a megoldást abban bízva, hogy ha a partner más, akkor a kapcsolat kimenetele is más lesz, teljesen elfeledkezve arról, hogy ők maguk is részt vesznek a sikerben, vagy sikertelenségben.
Ha az ember autót akar vezetni, akkor előtte KRESZ tanfolyamra jár, majd gyakorlati órákat vesz, és hozzáértők döntenek a teljesítménye alapján, hogy kap-e jogosítványt. Ehhez képest minden felkészülés nélkül vígan beleugrunk egy házasságba, ahol naponta új, bonyolult érzelmi kereszteződésekkel kell megküzdenünk, és ha nem tudjuk, hogyan kell navigálni ezekben, akkor bár halálos balesetet ugyan nem okozunk, előfordulhat, hogy nem ússzuk meg a sok napon túl gyógyuló lelki sebeket.
Ha nem arra használjuk, amire való, és nem is igyekszünk megtanulni a helyes használatát, abban nem az eszköz a hibás.
Fel lehet tenni a kérdést, hogy arra, amit én szeretnék, ez az eszköz a megfelelő, vagy valami más. Esetleg egy más párkapcsolati forma? Vagy mi van akkor, ha a bennem lévő hiányérzetet nem a pár hiánya okozza, hanem valami más? (Olvass erről többet itt: Mi van, ha a magányt nem is a pár hiánya okozza?)
És ha tényleg egy örökre szóló együttélés a célom, akkor hajlandó vagyok-e túllépni a rózsaszín felhőn, és tudomásul venni, milyen, a romantikától teljesen független alapokra lehet stabil kapcsolatot építeni, és hajlandó vagyok-e megteremteni ezt az alapot valaki olyan párral, aki szintén érti mire lesz szükség, és kész együtt felépíteni egy ilyen erős, kitartó életközösséget.
Nem kell gondolkodás nélkül elfogadni kész megoldásokat, csak azért, mert mások is így csinálják, ráadásul, jó régóta. A kérdés az, hogy neked elég jó-e az adott megoldás? És ha nem, hogyan tudnád jobban használni, vagy másképp csinálni? Egy elavult technológiát mindig lehet fejleszteni az adott kor igényének megfelelően, az adott, megváltozott környezethez igazítva.
Nem kell gondolkodás nélkül elfogadni kész megoldásokat, csak azért, mert mások is így csinálják, és régóta.
A szerelem nem csak hogy kevés a sikerhez, de akár gátolni is képes azt úgy, hogy amikor elönt a vágy, és a rózsaszín köd, a többi nagyon fontos tényezőt nem látod tisztán, felértékeled az apróságokat és leértékeled más fontos tényezők hiányának súlyosságát. Aztán amikor tisztul a köd, ott állsz, hogy csak szerelem van, és az gyötrelmesen kevés egy jól működő párkapcsolathoz.
Éppen ezért még a szerelem előtt érdemes arról tanulni, hogy mi kell egy jó párkapcsolathoz. Előtte kell megismerned a saját értékrended, feltérképezni a jövővel kapcsolatos elvárásaidat és lehetőségeidet, hogy amikor belefutsz egy lehetséges randipartnerbe, ne álmodozásra, hanem stabil alapokra építhess.
Egy párkapcsolat, vagy házasság annyira lesz jó, vagy rossz, amennyire a felek felkészültek, és amennyire hajlandók megérteni a működését, fejlődni, aktívan tenni a sikerért, lemondani, kompromisszumokat kötni, megbeszélni, megbocsájtani…stb. Fejlődni, tanulni sosem késő és mindig megéri.
Önmagad megismerése nem megy egy vákuumban, másoktól elszigetelten. Hogy ki vagy te a többiek közt, azt emberi kapcsolatokon keresztül tanulod. Azt, hogy milyen nő vagy, vagy hogy milyen férfi vagy, azt interakciókon keresztül tapasztalod meg a többi nő és férfi társaságában.
Gyakorlat nélkül az elméleti tanulás mit sem ér. Minél többször hozod magad olyan helyzetbe, ahol új dolgokat próbálhatsz ki a kommunikáció terén, annyival hamarabb jössz rá, hogy neked mi működik igazán, vagy hol vannak a vakfoltjaid és az érzékeny gombjaid. A könnyed randizás nem elpazarolt idő, hanem egy tanulási folyamat része. Minden randipartner taníthat neked valamit önmagadról, mely tudás később is hasznos, amikor valaki tényleg nagyon érdekel.
