Tényleg mindenkinek párba kell állnia ahhoz, hogy megvalósuljon a “Világbéke”, vagy valami hasonlóan nagy jóság, vagy teljesen oké, hogy van, aki jól megvan rövid, vagy hosszú távon egyedülállóként is, és nagyon nem tartja szükségesnek, hogy az ismerősök kioktassák arról, hogy a kerek életéből már csak a házastárs hiányzik?
2012. óta már legalább 18 hosszú távú tanulmány mutatta ki, hogy amikor az emberek megházasodnak, nem lesznek tartósan boldogabbak vagy elégedettebbek az életükkel, mint amikor egyedülállóak voltak. A megjelenő újabb és újabb tanulmányok is ugyanezt mutatják. A házasság nem arra való, hogy boldoggá tegyen. Ettől még lehet egyik forrása a kiteljesedésnek, de csak két közreműködő ember közös munkája révén, akik képesek elvinni ezt a szerződéses közösséget hétről hétre, hónapról hónapra és évről évre számos hullámvölgy kíséretében az általános öröm és megelégedettség szintjéig.
Ha igaz az, hogy az egyedülállók elégedettség, boldogság szintje gyakran nagyon kevéssé, vagy egyáltalán nem különbözik a párkapcsolatban élőkétől (egyes tanulmányok szerint, bizonyos szempontból még jobban is teljesítenek), és ha a házasságkötés nem változtatja varázslatos módon az állítólag szomorú, egyedülálló embereket boldogan élő párokká, akkor nem kell az egyedülállókat annyira lesajnálni.
Az egyedülálló emberek különösen jóléti társadalmakban elég jól boldogulnak annak ellenére, hogy úton-útfélen azt hallják, hogy valami hiányzik az életükből. Pedig ez a hiány képzet nem is annyira róluk szól, hanem a párban élők furcsa, szelektív memóriájáról és lelkiállapotáról. Vajon miért érdeke valakinek, aki párban él elhinni és még inkább hangoztatni, hogy az egyedülállóság (ami nem egyenlő a magánnyal) valamiféle hiány állapot?
Az a tapasztalatom, hogy a társadalmi nyomás hatására sokszor az is párt szeretne, aki nem. Mit értek ez alatt? Lehet, hogy valaki itt és most nem kész kapcsolatra, és egyedül is jól lenne, sőt, egyedül tudna igazán helyre billenni, de annyit hallja, hogy neki párban kéne lennie, hogy már maga is elhiszi, hogy valami nem oké azzal, aki egyedülálló, és senki sem szereti azt érezni, hogy valami nem oké vele.
Más lehetőségek is vannak a totális egyedüllét, a hagyományos párkapcsolat és hagyományos házasság háromszögén kívül.
Pedig nem mindenkinek és nem mindig kell párkapcsolat. Van, amikor a fejlődést csak az egyedül töltött idő tudja támogatni. (Egyedül vagyok, minden oké...)
Más lehetőségek is vannak a totális egyedüllét, a hagyományos párkapcsolat és hagyományos házasság háromszögén kívül. Az egyedülálló párkapcsolati státuszt viselők nem feltétlen magányosak. Nem feltétlenül mondanak le az értékes emberi kapcsolatokról és az intimitásról azzal, hogy nem választanak a két társadalmilag legjobban elfogadott párkapcsolati formából. Milyen jó lenne, ha nem akarnánk rákényszeríteni mindenkire ugyanazt a zubbonyt (ami, mellesleg, időnként ránk se passzol). Van, aki boldogan éli a hagyományosnak mondható kapcsolati formákat, és ez szuper. A gond ott kezdődik, amikor mereven ragaszkodunk hozzájuk. Van ebben egy kicsi olyan is, hogy “ha én így csinálom, akkor csináld te is így, mert az igazol engem is”. Akkor is, ha így nekem se jó. Legalább a választásomat nem kell megkérdőjeleznem, ha mindenki egyformán csinálja. Ha én magányos vagyok egyedül, akkor jobb nekem, ha más is szenved, mert akkor nekem nem kell kezdeni a boldogtalanságommal semmit, várhatom tétlenül, hogy majd egy jövőbeli párkapcsolat sínre tesz. Pedig, mint ahogy a fent említett kutatások is rámutatnak, hosszú távon nem varázsszer az sem.
Nekem kell megtalálnom azt a létezési formát, amiben az adott életszakaszban és körülmények közt jól tudom érezni magam. Nem valami ideális, „De jó lenne, ha...!” életformát, hanem egy elérhetőt. Sokszor ez csupán szemléletváltáson múlik. Engedem-e magamnak, hogy azzal legyek boldog, amim már van, amiben az én életem erős és teljes, és tudok-e ehhez a már alapból értékekben gazdag élethez találni további, plusz értékeket, beleértve minőségi emberi kapcsolatokat is. Nem külső szabályok szerint, hanem a saját, egyedi életem szerint.
Ne a társadalmi elvárás, szokás mondja meg nekem, hogy mitől lehetek boldog!
Megmondásból jók vagyunk. Párkapcsolatokból már nem annyira. Példa erre az 50%-os válási ráta, mely mögött sejthető, hogy a maradék 50% sem mind jól funkcionáló, egészséges kapcsolat. Bár véleményem szerint, egy 10 évig jól működő, később válással végződő házasság is jó házasság. Egészen pontosan 10 évig. Így bár bele esik a felbomló 50%-ba, viszont nem nevezhető hiábavalónak, vagy sikertelennek.
Végtelenül színesek vagyunk. A vágyaink, céljaink egyénenként is folyamatosan változhatnak, ahogy tapasztalunk, tanulunk. Az evolúció sem áll meg. A társadalmi szokások változnak, és ami tegnap még eretnekségnek számított, az ma ajánlott gyakorlat.
Nem kell elhinni, hogy valami nem oké azzal, hogy (most) nincs párod, és nem kell másokkal sem ezt éreztetni, ha netán épp van. Engedd meg magadnak, hogy te döntsd el, hogy te hogy vagy jól! Más meg majd szintén eldönti maga.
Egyedülállóként akár párt keresel, akár nem, azt szeretném, hogy érezd jól magad! KATTINTS, és csatlakozz a szingli közösséghez, ahol havonta több mint 80(!) közösen szervezett programon találkozunk, szórakozunk együtt kötetlen hangulatban.
